A letöltés - prológus

Utolsó lehetőség. Ha nem tudod, mi vár rád, akkor valószínűleg rossz helyen vagy. 
Kilépek. 
Belépek. 

Egy döntés. Egyetlen döntés múlik azon, hogy megmented-e a csinos hátsó fertályodat, vagy egyenesen fejest ugrassz a pöcegödörbe. Ha nem voltál eddig szarban, most aztán nemhogy nyakig dagonyázhatsz benne, mint egy elcsépelt iszapkúrán, hanem még mások is segítenek ebben a tevékenységben. Idegen, elfajzott emberek kavarják meg egy e-fakanállal azt a trutymót, amibe kerülsz - és ezt örömmel teszik. Az energiavámpírok elbújhatnak az árnyékuk egy kijelölt négyzetcentiméterében, már ha lesz hozzá merszük.

Nehezemre esett tudomásul venni az évek során, hogy akadnak olyan emberek, akik más nyomorából építkeznek. A túlzó nagyravágyás, hierarchia kialakítása, „majd én megmutatom, ki a fasza gyerek” stílus teljességgel távol állt tőlem mindig is. Élnünk kéne, mint halak a vízben – csak éppen a szárazföldön -, mert akkor semmi gond nem lenne, mégis az emberek kierőszakolják maguknak a bajt, aztán meg sír a szájuk. Érthetetlen számomra, én mindig mindent megcsináltam, ami az előrébb jutásomat szolgálta. Eldöntöttem, mit akarok elérni, és az sikerült is. Nem voltam türelmetlen, így kerültem a JYP leányvállalatához. Utána még három évig hajtottam magam és tessék, debütálhattam is. Olyan nehéz lenne célokat kitűzni és küzdeni értük? Kötve hiszem. Mégis szemtanúja lehettem annak, hogyan amortizálják le az emberek egymást, mert másokat tönkretenni számukra sokkal egyszerűbb, mint magukat nemesíteni… Elcseszett világnézetük van.

A világnézetükön túl a tetteik sokkal hátborzongatóbbak. Hiába merengtem napokon keresztül azon, vajon min mehettek keresztül ahhoz, hogy Ott kössenek ki és bujdosva keserítsenek meg másokat, de nem jutottam semmire. Ez még a filozofikus hajlamú barátaimnak is kemény dió lett volna. Azok az emberek olyan aggyal gondolkodnak, amiket mi nem érthetünk meg, de még csak nem is próbálhatjuk utánozni a logikájukat. Megdöbbentő, mennyi beteg között kell lennünk nap, mint nap anélkül, hogy sejtésünk lenne róla. Ez még hagyján, azonban mi történik, ha sok beteget összeeresztenek? Találkoznak egy olyan helyen, ami leellenőrizhetetlen, ettől pedig a komfortérzetük és a bátorságuk is megnő? Senki nem foghatja vissza őket, semmilyen szabály nem érvényes rájuk? Én láttam, akarva-akaratlanul. Tapasztalatszerzésnek első osztályú volt, kellemes élménynek viszont akkor sem mondanám, ha megkínoznának.

Sajnos engem a Mindenható nem vértezett fel természetesen erős idegzettel és gyomorral. Nem mintha ezzel újat mondanék, hiszen több ezer rajongóm láthatta annak idején az egyik jumpscare-emet, amit a BangtanTV csatornánkra is feltöltöttek. Tisztán emlékszem, ahogy felvillant a laptop monitorján az otromba nő, akinek sikolyától majdnem a vérkeringés is leállt a testemben. Utólag nekem is szórakoztató volt látni magamat, ahogy összerezzenek és felugrok a helyemről, elég erősen beverve ezzel a jobb lábszáramat, de akkor ott helyben korántsem volt mulatságos. Utána kínomban nevettem, meg amúgy sem egy hosszú folyamat volt a rémületem. Azonban azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy annál a nőnél mérföldekkel rosszabbakat is fogok látni a jövőben. Mi több, nem olyanokat, amik csak néhány másodperc erejéig emelik meg a vérnyomásomat, aztán minden megy a maga medrében. Ugyan, a lassú és csendes pánikkeltés maradandóbb károkat tud okozni egy olyan érzékeny ember lelkében, mint az enyémben.

Soha nem szeretettem a horror filmeket, és nemcsak azért, mert számomra para mindegyik, hanem mert utálom, hogy a valótlan cselekményeket az agyam valóságosnak méri fel. Mind-mind kitaláció, a legbanálisabb szellemjárástól a legélethűbb vérontásig, mégis fenyegetve érzem magam miattuk. Persze pont ezért éltem eddig gyermeki vidámsággal a lelkemben, mert a filmekben látottak ugyan félelmetesek, de nem igaziak. Egy-egy kisebb szívinfarktus után hamar le tudtam magam nyugtatni: "oké, az a színész túl jól játszott, folytassuk"... Más szóval halál megkönnyebbült lehettem amiatt, hogy olyan borzalmakat csak a filmvásznon láthatok. Nos, ez a hiszékenységem okozta majdnem a vesztemet.

Ki hitte volna, hogy egyszer kialakul majd egy olyan énem, amitől még én magam is tartok? Ami erőszakkal születik, negatív érzésekből táplálkozva? Elfajzottak, társadalmi söpredékek tetteit nyomon követve, egyfajta mazochistaságból? A szörnyűködés élénk kíváncsiságba csap át, amiért fokozatosan eggyé válok azokkal, akiket megvetek? Milyen épeszű alak feltételezhette volna ezt rólam? Senki, hiszen ahova kerültem, ott csak ép  eszűek nem voltak és kapásból magukhoz mértek. Ugyanolyan kaliberű fegyvernek hittek, mint amilyenek ők voltak, semmi okuk nem volt mást vélni.

De miért is beszélek múlt időben, amikor azok a senkiházik még mindig élik a saját kis világukat? Vígan folytatják ott, ahol előző nap abbahagyták, bemocskolt kezükre senki nem önt szappant. Még feltételesen sem, az anonimitásuk gátat szab ennek. Nagyobb biztonságot élvezhetnek bűnös életük ellenére, mint itt közülünk bárki. Ha létezik Pokol, ők biztosan nem fognak odakerülni. Kijátszanak mindenkit, aki él és mozog, a technikájuk talán még Ördögnél is működne.

Felmerülhet a kérdés, hogy ezeket az állatokat – az ember jelző aligha illik rájuk – képes lenne-e a nagyközönség felismerni az utcán? A civilek fel tudnák-e ismerni a veszélyforrásokat? Akármilyen furcsának hangozhat ez, valójában igenis lényeges szempont. Egyáltalán mi lenne az elképzelésük azokról, akiket megismertem? Vézna, kapucnis csótányok, esetleg beleillenek a kopasz gorillák képbe? Nos, az emberek sokfélék, ezért általánosítani értelmetlen lenne, főleg annak tekintetében, hogy Ők nem nagyon mozdulnak ki a „barlangjuk” rejtekéből. Ha valamelyik bekopogtatna a szomszédunkhoz, talán lenne annyi szerencséje, hogy látja az ürge arcát. Ellenkező esetben szétátkozhatja a maszkgyártókat. Nyilvánvalóan ez csak akkor működne, ha a kiérkező fazon nem támadja meg azonnal a szomszédot…

Egyvalami viszont közös az összes rejtőzködőben: ha a saját arcukat nem is szeretik felfedni, másokét előszeretettel. Ha ezt tudtam volna, most nem ülnék itt Magával szemben. Hogy ez jó vagy sem, az nézőpont kérdése. Magának mi erről a véleménye? Tudom, ez nem az a beszélgetés, amikor oda-vissza megy az aktív kommunikáció, de azért érdekelne. Maga elvárja tőlem, hogy a lehető legtöbb információt osszam meg arról a helyről, amit volt bőven alkalmam bebarangolni. Csak egy eszköz vagyok. Mondhatni egészen normális életem volt, most mégsem érek többet egy közvetítőnél, egy csatornánál. Miért nem egy mesterségesen alkotott kapcsot használnak? Miért kell egy húsvér embert kitenni ilyesminek? Felszínesen ismerik a történetemet, nemde?

Összegzésként adom a Maga tudtára, hogy a régi énem romokban van, az emberek felé érzett bizalmam és tiszteletem eggyé vált a földdel. Azt a fajt, amibe tartozom, korábban dicsőítettem, mára viszont legszívesebben zebrává változnék, ha tehetném. Az undor a minimum, amit érzek, amióta megjártam a cyber Mordort, a láthatatlan netet. Bárcsak tényleg láthatatlan maradt volna... Mondjuk örökre.